Az ókori Egyiptomban sört főztek, a római korban bort ittak, vagyis már akkoriban ismerték az erjesztés technológiáját. Innen már csak „egy lépés” volt a desztilláció, a „rövid ital” előállítása. Hogy hol és ki volt az első, aki e bódító italt megkóstolta, nos arról megoszlanak a vélemények. Az tény: egy idő után szerte a világban már nem csak bort pároltak le, hanem erjedt gyümölcsöt is. Miután a XI. században Európa is megismerte a desztillációs eljárást, Magyarország területén a szeszfőzést sokáig a bor lepárlása és a gabonaszesz előállítása jelentette. Az „aqua vitae” Erzsébet királynéhoz kapcsolódó története a XIV. századból ered, az „égett szesz” a XVI. századig gyógyszernek számított. A XVIII. század közepén Magyarországon a mai értelemben vett pálinkát főztek, méghozzá egyre több fajta gyümölcsből.

Magyarországon 1850. szeptember 29-én vezették be a pálinkaadót, a pálinkafőzéssel kapcsolatban ettől az évtől lehet azt mondani: a feljegyzések és az azokban szereplő adatok megbízhatóak. E szerint a XX. század elején, 1913-ban 860 szeszgyár működött, 30 volt ipari méretű. A magyar szeszgyártás ekkor lett először világszerte elismert. Aztán 1921-ben a szesztörvény a termelést korlátok közé szorította: a következő évben a hazai fogyasztásra évi 240 ezer hektolitert engedélyezett az állam. Többlettermelésre csak külföldi rendelés esetén nyílt lehetőség. Ennek ellenére 1934-re már úgy emlegették a barackpálinkát, mint a „világhírű magyar” italt.

Az 1938. évi XXX. törvény alapjaiban változtatta meg a pálinkafőzés magyarországi helyzetét. Ettől az időtől hazánkban „szesz előállítása, finomítása, víztelenítése, behozatala és értékesítése felett” kizárólag az állam rendelkezett. A pálinkafőzést szabályozó rendeletek 1951-ig lényegében nem változtak, amikor is a jogszabályok a pálinkafőzdéket egységes bor- és gyümölcsszeszfőzdeként kezelték, részükre termelési keretet állítottak fel, illetve a bor- és gyümölcstermelők részére kifőzethető mennyiséget korlátozták, 1952 májusától pedig bevezették a feles főzést.

1980 után az állam maga szüntette meg szeszmonopóliumát, ugyanis az 1982. évi 36. sz. törvényerejű rendelet kimondta: „Gyümölcsből készült pálinka előállításával magánszemély is foglalkozhat.”. Egy másik jogszabály azt írta elő, hogy „…magánszemély pálinkafőzés céljára legfeljebb 500 liter főzőüst kapacitású szeszfőzdét létesíthet, illetve a szesz előállításával foglalkozó gazdálkodó szervezet ilyen kapacitású szeszfőzdéjét bérbe vagy szerződéses üzemeltetésre átadhatja a magánszemélynek”. A pálinka szempontjából még ezeknél is fontosabb volt, hogy a hosszú idő után először követelték meg a szakértelmet. Tudniillik a jogszabályokban az is előírás volt, hogy az üzemben tartási engedélyt a szakminisztérium által elismert szakképesítés, vagy szervezett tanfolyam elvégzésének alapján lehet kiadni.

A rendszerváltás idejére az 1965-ben nyilvántartott 1141 főzdével szemben már csak 880 üzemelt, közülük 202 volt magánszemély birtokában. Az üzemek technikai felszereltsége, a szakemberek hiánya és a gyenge alapanyag miatt lehetetlen volt kiváló pálinkákat készíteni. Emiatt aztán az itthoni és a külföldi piacokról eltűnt a gyümölcspálinka. Helyét átvette a hideg úton, finomszeszből, vízből és aromából előállított szeszes ital, amit persze pálinkaként értékesítettek. Mielőtt végleg elnyelte volna a süllyesztő ezt a csodálatos italt, valahonnan a „világ végéről” felbukkantak azok az emberek, akik ma a csúcspálinkákat főzik. Küzdöttek, harcoltak, a pálinka újra a nemzeti büszkeségünk, és újra világhírről álmodunk.